Ahogy a pozitív gondolkodás álságos fátyla alá rejtett romboló gondolatok felemésztik a test épségét, úgy tudtam minden felépített kapcsolatot szétrobbantani egy-egy számomra nem tetsző mondatot hallva, vagy fájó valóságdarabkát tapasztalva. Az egóm tombolt, majd ismét a „minden rendben van” álarc mögé bújt. Ijesztő egy hullámvasút. Az Avataron aztán mindezt elővettem, darabjaira szedtem és kipucoltam. De éreztem, hogy még nem vagyok az út végén. Már tudtam, hogy tényleg könnyű nézőpontot váltani, tudtam, hogy az egy-egy emberről, szituációról alkotott véleményem teremti a tapasztalataimat, hogy hiteim teremtik a valóságomat. De azt is tudtam, hogy a legtöbb hitem olyan erősen és mélyen gyökerezik, fájdalmasan belém égve irányítja minden gondolatom, szavam és tettem, hogy szabadságról semmi esetre sem beszélhetek.
És ekkor megértettem végre: mi is a szabad akarat. A szabad akarat – amikor tényleg én irányítok. Én döntök. Nem dühből, nem egóból, csupán, mert én irányítom az életemet. Ez az igazi szabadság! Azt tenni és azt tapasztalni, amit csak akarok! Nem a félelmeim irányítanak. Én döntök afelől, hogy mi van hatással rám, és mi nincs. Én döntök arról, hogy mit hiszek! Fel tudod ezt fogni? Ha az agyaláson túl, a gyomrom tájékán vagyok képes azonosítani azon hiteimet, melyek eddig gúzsba kötve tartottak fogva, akkor én magam dönthetek arról is, hogy kellene-e nekem vagy sem. Szinte megszállottan kezdtem el foglalkozni azzal a valamivel, amit sem célként, sem érzésként nem tudtam definiálni, csak átjárta a testem minden sejtjét, és tudtam, hogy nem az út vége, csak egy hatalmas kapu, amin belépve sok mindent megérthetek majd. Tudtam, hogy a kapun óriási betűkkel áll a felirat: szabadnak lenni. Szabad ember – aki szabadon dönt a saját életéről, gondolatairól, érzéseiről, tapasztalatairól. Élete minden eseményéről.
Hogy kikerüljek az illúziók erdejéből, elkezdtem visszafelé haladni a felfedezésben. Mi az, amitől függök? Szinte semmitől, gondoltam. Az Avatar után már nem függtem a munkahelyemtől, letettem a pénzzel kapcsolatos félelmeimet. Nem függök a fizetésemtől, mert eladtam a lakásomat, hogy ne függjek a bankhiteltől, és az önerőm a bankban kamatozik, ehhez a nem túl nagy vésztartalékhoz pedig bármikor hozzányúlhatok, ha baj van. Vésztartalék. Tartalékbiztonság. Hoppá… A szabadság illúziója gőgös identitást építetett, mely elvakított, és nem láttam, hogy építettem egy új biztonsági hálót a régi helyébe. A vésztartalékot kezdtem félteni, hogy fel ne kelljen élnem, hiszen az ínséges időkre való. A jelent sanyargattam, a múlt keserű tapasztalatainak jövőbeni megismétlésétől tartva. Ma féltem a holnaptól, mintha nem én teremteném a holnapot. És még csak észre sem vettem. Féltettem a presztízsem, a komfort zónám csillogó darabjait, melyek meghatározták, hogy ki vagyok és melyek boldogságot adtak. A kint keresett boldogság azonban hamis boldogság. Valami, amit nem én irányítok, valami, amitől függök. Aki függ, az nem szabad. A szabadságban nincs biztosíték, a szabadság maga az út az ismeretlen felé. A szabadság felelősség. Aki szabad, felelősséget vállal a gondolataiért, szavaiért és tetteiért. Melyekkel teremt. Tudja, hogy csak az ő felelőssége, hogy mi történik vele, nem az adórendszer határozza meg, hogy mennyi pénze van, hanem a saját teremtőereje. A szabadság elveszi az önsajnálatot, tettekre és döntésekre kényszerít. Arra, hogy rálássunk a hiteinkre, és ne csak egy pillantást vessünk feléjük, hanem vállaljuk fel őket magunkénak. Magaménak – amit ÉN hoztam létre, mert egykor jó szolgálatot tett, megvédett a támadásoktól, szeretetet és együttérzést csikart ki másokból, megmagyarázta, hogy miért nem jutok előbbre. Én hoztam létre, és így én magam el is tüntethetem. Én dönthetek afelől, hogy milyen véleményem, bírálatom, hitem van a lehetőségeimről. Hitek – a tudat kis darabkái. Az Avatar utolsó napján, a személyes teremtésem egy egyszerű kijelentés volt: „A megélhetésemről én döntök!”. Minden sejtemmel jelen voltam, éreztem, hogy maga a pillanat vagyok, a mesterem szemén át láttam önönmagam, éreztem a szándékom teljességét, és hangosan kimondtam: Én döntök! Bizony, ez nagy felelősség. Megszűnik a másokra vetített okolás és az önsajnálattól fűtött figyelemhajhászás lehetősége, elvész a különlegességet biztosító „az én helyzetem más” kijelentés jogosultsága. De miért akarok én dönteni? Miért akarok annyira szabad lenni, megszabadulni a függőségektől? Valamitől megszabadulni, egy dolog. De valamiért tenni azt – na ez már értelmet ad az egésznek. Amíg a függőség elől menekülök, addig ugyanabban a csapdában róvom a köröket. A menekülés nem a szabadság, csupán a félelmeim által hajtott mókuskerék. Aki menekül, az nem irányít, és nem szabad. Viszont aki szabad, az maga teremt, az fejlődik, tanul. A tanulás maga a tapasztalás. Aki tanul, fejlődik, az az önkifejezés útját járja, önmagáról tanul, önmagát és élete célját fedezi fel. Nem menekül el a függőségeitől, megtapasztalja és leépíti azokat. Tudatosan éli meg a jelent, és nem sodródik azzal!
Ez tehát az igazi szabadság: nem menekülni a félelemtől hajtva, nem elfutni a jelenből, hanem tudatosan megtapasztani és teremteni azt. Felelősséggel elfogadni, hogy minden, ami körbe vesz, a mi teremtményünk, mi hívtuk életre. Tanulni és fejlődni az úton. Elfogadni az újat, a változást. Megtanulni irányítani a teremtőerőnket, és az azt tápláló hiteinket. Nem arra törekedni, hogy ne legyenek hiteink, csupán eldönteni, hogy milyen hiteink legyenek. Merni elveszíteni a kontrollt, és élvezni az utat. Elengedni a múltat, és a jelenben lenni. Nem csak elméletben. Gyakorlatban is.

vissza a többi cikkhez

Elküldöm e-mailben barátomnak!