Nemrégiben beszélgettem ex-kedvesemmel, életem nagy szerelmével. Egy jó pohár bor mellett felidéztük megismerkedésünk pillanatait, és ami egy vidám sztorizgatásnak indult, hihetetlen felismerésbe fulladt. Döbbenten hallgattam az ő verzióját, és azon gondolkoztam, hogy vajon én hol voltam az említett történet idején? Némán repkedtek bennem a kérdőjelek: Hogy lehet, hogy Te másképp emlékszel? Hiszen, az egész teljesen másként történt! A találkozó után elgondolkoztam. Lehetséges, hogy ugyanazt a történetet két ember teljesen máshogy éli meg? Miből fakadnak a szembetűnő különbségek? Hány olyan sztori van az életemben, ami az én valóságomban máshogy zajlott, mint a többi érintett valóságában? Mit jelent az, hogy mindannyian saját valóságunkban élünk? Mi a valóság?
A valóság egy történet, melyet magunknak és másoknak mesélünk. Egy történet, melyet gondolataink és hiteink hívnak életre. Az igazán elgondolkodtató pedig az, hogy ezt a történetet a legtöbbször a múlt eseményei, fájdalmai, csalódásai, vagy éppen vidám pillanatai alapján állítjuk össze, és bizony a múltunk emlékei is csupán történetek sokasága. Az egyes valóságok közti különbséget pedig a hiteink által alkotott szűrőlencsénk okozza, mely minden történetből azt szűri ki, ami a leginkább megfelel számunkra. Szűrőként használt hiteinket – mi helyes és mi helytelen, mi okoz fájdalmat, vagy örömöt – pedig nagyrészt a múlt tapasztalataira alapozzuk. Így ezeken a szűrőkön keresztül kapcsolódunk az életünkhöz, önmagunkhoz és másokhoz is. Némely hit egészen rögzült, mozdíthatatlan, míg vannak hiteink, melyek rugalmasak és nyitottak, így könnyedén megváltoztathatók. De vajon hogyan változtathatunk a szűrőinken? Hogyan kapcsolódhatunk vélemény címkék nélkül? Mindenekelőtt fel kell ismernünk, hogy címkéinken keresztül nézünk másokra és a történeteinkre. Csupán annyit tapasztalunk egy-egy kapcsolatunkból, amennyit a címkénk enged, ahelyett, hogy az embert látnánk annak, aki ő valójában. Ez természetesen igaz a pozitív címkéinkre is. Az általunk szimpatikusnak vélt embereknek, nem engedjük meg, hogy hibázzanak, mások legyenek, mint amilyennek mi akarjuk látni őket. Így ha valami olyat tesznek vagy mondanak, ami nem illik bele a véleménycímkéink által körülbástyázott elképzeléseinkbe, csalódunk. A csalódás lesz a történet, melyet önmagunknak mesélünk.
Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan születnek a címkéink és miért ragaszkodunk hozzájuk annyira? Címkéink pusztán hiteink interpretációi, így ahova figyelmünk irányul, ott születik meg a tapasztalás. Így az egyes emberekről alkotott véleményünk minduntalan beigazolódik – az ember, akit rossznak tartottunk, valóban a ráaggatott véleményünk szerint viselkedik.
De mi történne, ha valaki, azt állítaná, hogy az ő valóságában az, amit mi rossznak tartunk kifejezetten jó? Egy nem régiben házasodott barátnőmet megkérdeztem, hogy mit gondolna, ha férje több feleséget tartana. Kigúvadt szemekkel nézett rám, és dühében elkezdte sorolni a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi normákat. Egy egyiptomi barátnőm pedig ugyanerre a kérdésre elmesélte, hogy mekkora szentség az iszlám világban, ha egy férfi több – megözvegyült – asszonyt is elvesz feleségül, és gondoskodik róluk. Mi történne, ha egyszerűen megváltoztatnánk a „jó” és a „rossz” címkéink mögött húzódó hiteinket? Elképzelhető, hogy amit egykor „rossznak” címkéztünk meg, egy nap elfogadhatóvá válik? Hirtelen más történeteket mesélnénk magunknak.
Ha képesek vagyunk hiteinken változtatni, címkéink átalakulnak, és hirtelen kapcsolódni kezdünk másokhoz. Első ránézésre mindez egyszerűnek tűnik. Talán elég egy kellemes, nyári szombat délután leülni egy fa árnyékában sorra venni hiteinket a párkapcsolatról, a barátságról, a főnök-beosztott viszonyról, a munkáról, vagy akár önmagunkról. Majd ránézve hitraktárunkra egyszerűen szortírozni kezdenénk, mint tavasszal a ruhásszekrényünkben. Tudatos döntést hozni arról, hogy ezen túl, mit hiszek, és hogyan alakítom az életemet, a történeteimet. „Ez az én hitem”, „ez anyám hite, mehet a kidobandó kupacba”, „ezt Mari néni aggatta rám gyerekkoromban, megtartom”, és így tovább, míg a végére nem érünk. Ahogy az Avatar önismereti tréning tanítja: kezdődhet is a tudatos élet, hiszen nem az a lényeg, hogy mit hiszünk, hanem, hogy tudjuk, hogy mit hiszünk – és ezzel, hogyan befolyásoljuk életünket. Miért tűnik mindez olyan nehéznek? Mert a szortírozás inkább így nézne ki: „rendben, ezt elteszem, jó lesz még valamire”. Hú, hány ilyen tárgy van a lakásunkban…, és bizony hány ilyen hit van az életünkben. Ha elengednénk az összes olyan hitet, mely valójában nem támogat a kapcsolódásban, képesek lennénk a jelen pillanatában tisztán kapcsolódni. Nem hivatkozhatnánk a múlt sérelmeire, nem állíthatnánk, hogy minden férfi csak kihasznál, vagy minden nő csalfa. Hiszen ezek a hitek igazolják azt, hogy miért nézünk a másik félre ferde szemmel az első perctől kezdve, az első randin megelőlegezve minden rosszat, amivel majd bántani fog bennünket, és miért tartunk kis titkokat és játszunk szerepet, ahelyett, hogy őszintén kapcsolódnánk. Ezek a hitek még szolgálnak bennünket, és, hogy ne heverjenek ott feleslegesen, újra és újra létrehoznak egy-egy tapasztalást, egy-egy félresikerült kapcsolódást. Ha azonban idejétmúlt hiteinket kisöpörjük, és teret engedünk a jelennek, ahol a tapasztalásokat tudatosan teremtjük magunknak, semmi sem hitelesíti már régi sebeinket, és nem tartja életben a múlt árnyait. Megérkezhetünk végre a jelenbe, ahol csodálatos kapcsolódás vár ránk: önmagunkkal és másokkal egyaránt. Megláthatjuk a címkék mögött húzódó embert magát. Kapcsolatok helyeződnek új alapokra, rögzült figyelmünk szabadul fel a múlt történeteiről, és helyeződik át a most pillanatára. Kialakulhat egy új, több nézőpontot ígérő valóság.
A változásunk természetesen nem csak hangzatos gondolatokon, hanem valós tetteken alapul. Rázzuk fel a hitraktárunkat, hogy egy szebb világ köszönthessen ránk.

vissza a többi cikkhez

Elküldöm e-mailben barátomnak!