Hetek óta nem került elém olyan téma, ami igazán megfogott volna. Unalomig ismerem a különböző spiri témákat. Belecsaptam egy-egy új cikkbe, de a végére valahogy kifulladt a téma. Ma azonban elém került egy cikk, ami elgondolkodtatott. A cikk elején a szerző a menekülést említi, azt ahogy a megszokott elöl futunk, amikor a körülöttünk lévő tér hirtelen beszűkül és a folyamatosan a kergetett újtól várjuk a változást. Eszembe jutott néhány évvel ezelőtti önmagam, ahogy szétutaztam Európát, pörögtem minden este Pest kocsmáiban, üvöltettem a zenét, csak ne kelljen jelen lennem. Kergettem a változást és magam mögé utasítottam mindent, ami megszokottá válhatott (volna), rettegtem a kapcsolatoktól és attól, hogy ha döntök valami mellett, lemaradok a holnap lehetőségeiről. Voltam Amerikában, Hollandiában, Ausztriában, Szlovéniában, Csehországban, Németországban, Horvátországban, Görögországban, bárhol csak a jelenben nem. És amikor lenyugodtam, hirtelen ugyanott találtam magam, ahonnan elindultam.
Évekig hittem, hogy csak az otthontól, az anyámtól és az aktuális pasimtól távol találhatok nyugalmat, de amikor véletlenül megérkeztem a jelenbe, rá kellett döbbennem a korábbi évek zaklatottságára, és arra, hogy a nyugalmat csak önmagamban találhatom meg. A változatlanság nyugalmában az örök fejlődés lehetősége rejlik. A lecsendesedett állapot, a megtalált otthon ugyan az állandóság szürkeségét mutatja, de valójában egy óriási Kalandparkot rejt. Aki megleli a jelent a hétköznapokban, észreveszi a távolról szürkének látszó felszín ezernyi színét. Igen, mint a Mont Blanc örök hava, mely messziről a megközelíthetetlen és hideg szürkeség, de közelről egy megérinthető és megérthető Csoda. A bennünk rejlő Mont Blanc megérthető és megérinthető csodája, ha menekülünk előle, épp olyan megközelíthetetlennek marad, mint a távolból szemlélt francia-olasz határon fekvő hegycsúcs. Fedje bár az eddigi csalódások, félelmeink, kudarcaink jege ezt a hegycsúcsot, de ha képesek vagyunk megállni egy pillanatra és kitárni a szívünket a Jelen Pillanatnak, a jég lassan olvadni kezd.

„Mint Mont Blanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég.
Nem bántja újabb szenvedély.”

Mert ha közelebbről is szemügyre merjük venni, hamar kiderül, hogy a szürkének látszó hétköznapok vibráló felfedezései megolvasztják a múlandóságtól, a csalódástól és a veszteségtől való félelmek, és a különlegesség iránti hajsza szürke jegét. A jelenbe érkezve, a hétköznapokat megélve a legnagyobb ajándékot kaphatjuk: kapcsolódhatunk önmagunkkal – másokon keresztül látva énünk egy-egy darabkáját. Mintha minden ember, akit közel merünk engedni sherpaként kísérne fel saját Mont Blancunkra, hogy tanúja legyen az öröknek hitt jég olvadásának, mosolyainknak és könnyeinknek. Már nem kell kint hegyeket keresnünk, hogy megmászhassuk, mert a lelkünkben lévő óriási hegyek adják a biztonságos menedéket. Karmánk – cselekedeteink – újraíródhat, a jelenben teremtve a valóban eredményes jövőt. Ajándékként magunktól – magunknak. Lassan saját életünk főszereplőjévé és rendezőjévé válhatunk. És minden egyes szereplő ezen a furcsa színpadon egy-egy újabb leckét hoz nekünk, tükröt tart félelmeinkből, megtanít minket szabadnak lenni anélkül, hogy ezt demonstrálnunk kellene: csak szabadon dönteni a jelenben a jövőről, megélni a hétköznapok csodáját, tanulva a döntésről és a szándékról. Ez lenne a szabad akarat…
A fent említett cikk szerzője megjegyzi, hogy „igazán megismerni valamit csak többszöri próbálkozásra lehet”. Önmagunk megismerése, és a belső nyugalom megszerzése hasonlóan többszöri próbálkozást kíván. A dolog nehézsége azonban az állandó állandótlanságban rejlik. Önmagunk megismerése egy folyamatos befelé figyelést igényel (önreflexió), a bennünk rejlő mozdulatlanság megtalálásához a folyamatosan lüktető változáson át vezet az út. A kavargó gondolatok, a múlt mintái, mind-mind a jelenből való menekülésre késztetnek. Újra és újra neki kell hát futnunk önmagunk megismerésének, és a többszöri próbálkozás egy csodát hoz el nekünk: felfedezhetjük régi mintáinkat, azt, hogy miért menekülünk és keressük az újat, az izgalmasat és félünk elfogadni azt, ami van. Az ezer módon megutazott világ újra kitágulhat, és az otthont önmagunkban és saját, határtalan képességeinkben fedezhetjük fel újra.
A hétköznapok kihívásai – egy-egy rossz pillanat megosztása, egy kínosnak tűnő beszélgetés nyitott szívvel történő befogadása, egy kellemetlen pillanat mosollyal történő nyugtázása, egy lehetőség megragadása, egy kudarc feldolgozása, egy szeretett személy elvesztése – mind-mind olyan pillanatok, melyek elől nem menekülhetünk el. És bár a világ bármely pontján otthonra lelhetünk, de a változást, az újat, csak itt és most találhatjuk meg. És ez az az otthon, melyet bárhova magunkkal vihetünk. Akár a Mont Blancra, akár Köveskálra, a világ még fel nem jegyzett csodájára.
Egy cikk segített ma, hogy beleérezzek: a menekülés és a megérkezés is csupán egy-egy döntés. A pillanat döntése. A felelősség, a valós érzések, és maga az Élet, csak ezután kezdődik.

„És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen.”

A vers idézetek: Vajda János Húsz év múlva. A hivatkozott cikk: www.utazom.com

vissza a többi cikkhez