Vélhetőleg a beszélő azt akarja ezzel mondani a másiknak, hogy az kicsit összezavarodott, és voltaképpen nem az, amit gondol magáról. „Mégis, mit képzelsz, ki vagy?” Nem is annyira kérdés ez, sokkal inkább kijelentés. Gyakran követi olyan barátságtalan értékelés, mint például: „Majd én megmondom neked, ki vagy…”
Ha félretesszük egy pillanatra a sértő szándékot, el kell ismernünk, hogy a beszélő, ha homályosan is, de felfogta, hogy az identitások gondolatokkal, hitrendszerekkel jobban kapcsolatban állnak, mint a fizikai megjelenéssel. Ebből a szempontból fontos igazságot mondott ki tehát.
Az identitások két alapkategóriába sorolhatók. Az egyikbe tartoznak a szerepidentitások, melyeket tudatosan teremtünk és addig maradnak fenn, ameddig tovább teremtjük őket. Ezek kész szerepminták másolatai, absztrakt én-elképzelések, melyeket képesek vagyunk akaratlagosan magunkra ölteni. A legtöbb embernek ilyen identitásból több is van, s ezeket viszonylag könnyedén módosítani tudja: gazdag ember, szegény ember, koldus, tolvaj. Orvos, jogász, indián törzsfőnök.
Amikor azt szeretnénk, hogy a külvilág valamilyen kategóriába tartozóként azonosítson minket, felvesszük ezen identitások egyikét. Mint amikor átnyújtunk egy névjegykártyát. Amit magunkra öltünk, olykor pontosan megegyezik azzal, amit korábban is bemutattunk. Ez a folytonosság érzetét kelti, s a többiek számára bejósolhatóvá válik a viselkedésünk. „Ja, persze, a postás.”. Előfordulhat, hogy vadonatúj identitást húzunk magunkra (sok van belőlük, ne feledjük!), amelyet egy másik szerepminta alapján alkottunk. Ennek az új identitásnak az az üzenete, hogy megváltoztunk, legalábbis külsőleg. Lesznek majd olyanok, akik így reagálnak: „Mégis, mit képzelsz, ki vagy?!”
Ami más szóval ennyit jelent: „Légy szíves, teremtsd meg magad olyannak, amilyen régen voltál!” (Az a személyes célkitűzésünk, hogy fejlődjünk, épp konfliktusba került valaki más elképzeléseivel, aki viszont nem szeretné, ha változnánk.)
A másik kategóriába a visszatérő identitások tartoznak, melyek, csekély módosításokkal, folyamatosan léteznek, pontosan abban a formában, ahogyan tudattalanul elmentettünk belőlük egy „kópiát” valamikor a múltban. A visszatérő identitásokat akkor mutatjuk be, amikor nem tudatosan választjuk meg, melyik identitásunkat öltsük magunkra. Környezeti hatásra, vagy más emberek viselkedésére adott reakcióként indulnak be. Olybá tűnik, hogy irányításunktól függetlenül léteznek, s vannak, akik – hibásan – valódi énünknek gondolják őket.
Az identitások két kategóriája hasonló módon működik: szűrőként, illetve a történések értelmezőjeként. Megszabják, mi helyes, mi helytelen, mi jó és mi rossz, mi okoz elégedettséget, s mi hoz szenvedést. Értékelési szempontokat és előfeltételezéseket alkotnak. ’Harcos’ identitásunk valószínűleg más normák szerint viselkedik, mint ’szent ember’ identitásunk, ’anya’ identitásunk normái eltérnek szakmai identitásunkéitól. Ugyanazt a tapasztalatot az egyik identitás örömmel, egy másik ellenállással fogadja.
Ennek súlyos következményei vannak. Felöltött identitásaink megszabják, hogyan értelmezzük mások cselekedeteit, ezáltal hatással vannak kapcsolatainkra. Vannak identitások, melyek bizonyos érzelmi reakciókat részesítenek előnyben. Más identitások hatással vannak arra, mit tekintünk valóságosnak, mit illúziónak. Az identitások befolyásolhatják, mit érzékelünk, és mi fölött siklik el a figyelmünk. Lehetőségeket nyitnak és zárnak ki, megszabva ezzel a dolgok kimenetelét. Fizikai testünk szerkezetét, egészségi állapotát is befolyásolhatják, valamint azt, mekkora stresszel, vagy milyen könnyedén viselünk különböző környezeti hatásokat. Hitrendszereink után identitásaink azok, melyek leginkább megszabják életünk alakulását. A tudatosan választott szerepidentitások kiteljesíthetik életünket, míg az automatikusan be-beinduló visszatérő identitásaink szabotőrként alááshatják boldogulásunkat.
Mielőtt az Avatar megjelent a színen, erősen eltérő nézeteket vallottak a szakértők és a különféle technikák arra vonatkozóan, megváltoztathatók-e egyáltalán a visszatérő identitások, és ha igen, mennyire. A legtöbb ember betanítható a szerepidentitásokra, büntetéssel és jutalmazással. Az egyetemek és főiskolák ontják az orvosokat, jogászokat, mérnököket – olyan szerepidentitásokat, melyek némi erőfeszítéssel módosíthatók, felülírhatók. A visszatérő identitások azonban, függetlenül a kiválasztott szerepidentitástól, továbbra is hatással voltak a viselkedésre. Ez a nem szűnő hatás sokakat arra a (megint csak hibás) következtetésre vezetett, hogy van egy olyan alapszemélyiség, amin nem lehet változtatni.
Az emberi lehetőségeket kutató mozgalom vezetői értették meg először, milyen lehetőségeket kínál, ha a visszatérő identitásokon dolgozunk. Azzal érveltek: ha az emberek a visszatérő identitásaikon változtatni tudnak, akkor nincs akadálya annak, hogy maguk formálják életüket. A bűnözőket rehabilitálni lehet, a társadalom számkivetettjeit újra befogadhatja a társadalom, bárki szabadon azt teremtheti, amit akar, anélkül, hogy saját céljainak fő szabotőrévé válna ő maga. De nem volt könnyű lebontani a mentális falakat.
Nagyon sok önfejlesztő program épült (és épül) arra, hogy sikeres szerepidentitásokra tanítja be az embereket. Az a cél, hogy egy-egy szerepidentitás oly mértékben szokássá váljék, hogy elnyomja a visszatérő identitások hatását. Általában ez kudarchoz vezet.
A programok felülírása kis ideig működik. Végül azonban a helyzet rosszabb lesz, mint volt, mivel belső konfliktus támad az idealizált szerepmodell és a visszatérő identitások között – aközött, aki ”lenni akarok”, illetve aközött, aki „nem tehetek róla, de vagyok”. Egy idő múlva ez a konfliktus az önbizalom, az önértékelés elvesztéséhez vezet. Ezek a sajnálatos mellékhatások felerősítik a korábbról fennálló pszichés problémákat, s talán egyik mozgatói az antidepresszánsok robbanásszerűen bővülő piacának.
Tehát voltak, akik szép csendesen bevették a gyógyszerüket, vagy a segítőbe kapaszkodtak, egyre több pénzt költöttek terápiára, abban reménykedve, vagy azt színlelve, hogy változtattak visszatérő identitásukon. Kifelé, társas kapcsolataikban, előnyökért, vagy azért, hogy elfogadják őket, bemutatták az új viselkedésmintákat, de ez nagyon fárasztó volt, s legbelül valójában semmi nem változott.
A lényeg, hogy a visszatérő identitások olyan személyenként egyedi struktúrák, melyeken kizárólag az eredeti építőjük tud változtatni. Senki más – bármennyit kalapálja, gyógyszerezi, győzködi is, nem ér el tartós eredményt. Az eredeti konstruktőr kezébe vissza kellett adni a megfelelő eszközöket. Ez elég nehéz olyan esetben, ha ez az eredeti konstruktőr közben eltűnt, vagy meg van győződve arról, hogy csak szenvedő bérlője valaki más hibás építményének – csapdába ejtette egy olyan identitás, mely fölött semmi hatalma. S minél inkább győzködjük a szenvedő bérlőt, hogy voltaképp saját maga az építő, csak álruhában, az csak növeli a kínokat.
Az Avatar anyagok megjelenése előtt úgy tűnt, a visszatérő identitások vasba vannak öntve. A jó hír az, hogy csak úgy tűnt. Az Avatar anyagok leírják, hogy a rögzült visszatérő identitások kétpólusú mentális struktúrák egyik felét: a látható oldalt alkotják. 1991-ben megszületett az eljárás a visszatérő identitások mindkét oldalának integrálására és lebontására. A Visszatérő Identitások Kezelése nevű eljárást azóta Avatar oktatók ezrei alkalmazták sikerrel. (megjegyzés: a visszatérő identitások kezelésével az Avatar Mester tanfolyam foglalkozik részletesebben)
Megjelent a „The Avatar Times®” elektronikus újság 11. számában
Az Avatar, ReSurfacing® és Star‘s Edge International® A Star‘s Edge Inc. által bejegyzett márkanevek. Az Enlightened Planetary Civilisation®, EPC®, Love Precious Humanity®,Creativism® és Living Deliberately® a Star‘s Edge Inc. szolgáltatási védjegyei.
Elküldöm e-mailben barátomnak!