Két ember. Két különböző történet. Egy tanulság. Egy kérdés: elég bátor vagy, hogy boldog légy?

A lenyomat.
Egy 40 éves nő, túl egy váláson, látói képességekkel, enyhén megrekedve az önismeretben. Ez utóbbi nem meglepő, a segítők gyakran nem fordítanak időt önmagukra. A cipész cipője, mondhatnánk. De minden segítő, legyen akár pszichoterapeuta, látó vagy Avatar mester, pont addig tud elvinni másokat, ameddig ő maga is eljutott. Így, míg a cipészt maximum egy alapos megfázás fenyegeti lyukas cipője miatt, a segítőfoglalkozásúak ilyenkor saját pályájuk megrekedésével szembesülnek. Talán pont ez vezette el az Avatar tanfolyamra.
A tanfolyam során a Korlátok Leépítése a legfelszabadítóbb gyakorlatok egyike. Túl a Beavatáson és a személyes célok meghatározásán, mi másra vágyhatna egy kis-Avatár, mint megszabadulni mindentől, ami közte és a céljai között áll? De most nem így volt. Csendben ültem és néztem az arcát, csukott szemei mögül is áttört a kétségbeesés, lassan hömpölygő könnyei mögött nem a felszabadulást, hanem a mély bánatot éreztem. Nem értettem: milyen az a korlát, melyhez ennyire ragaszkodik? Megkérdeztem, hogy mi történik, és a válasz bizony meglepett.
A gyakorlat elején kitűzött cél egyszerű és ésszerű volt: „Szeretnék tisztán kommunikálni, de nem vagyok képes tisztán kommunikálni”. „Rendben, keressük meg és építsük le a korlátot.” – mondtam mosolyogva, egy pillanatra visszatekintve az elmúlt 7 napra, amikor értetlenül néztük a megkezdett félmondatokat, az elnyomott érzéseket és az álarcok mögül lassan felszabaduló nő egyre tisztább tekintetét. Eljött hát az idő, hogy végre befejezett mondatok és tisztán, őszintén kifejezett érzelmek hagyják el az egyre tisztábban mosolygó ajkakat. Rajta hát. De mi történt félúton? Mit talált a korlát helyén? Vagyis helyett. „Édesanyám meghazudtolt. 4 éves voltam. És meghazudtolt.” „Szuper” – mondtam, és mi a korlát? „Hááát, meghazudtolt. Megalázó volt.” „Rendben, ez valóban szomorú történet. De figyeld tovább, mit okozott ez benned? Mi lett a lenyomata?” „Az őszinteség veszélyes.” „Na, ezzel már tudunk mit kezdeni.”
Hányszor rekedünk meg a múlt kis történeteiben? NLP tanfolyamokon, hipnózis üléseken, és Hellinger állításokon nézünk rá családunk és saját történeteinkre, újra és újra megerősítjük, hogy édesanyánk nem adott elég szeretetet, az első szerelmünk átvert, a legjobb barátunk öngyilkos lett, a testvérünk meghalt, az apánk alkoholista volt, a gyerekek kiközösítettek az iskolában, és nagymamánk valójában a nagypapa bátyjába volt szerelmes, és szegény végigszenvedte az életét, mely szenvedéssel mi sorsközösséget vállalunk, és így örök szingliségre kárhoztatva egy sarokban ülve büntetjük a férfiakat.

De mi van a sztorik mögött? Minden személyes tragédia, történjen gyermekkorban, vagy korafelnőtt időszakunkban – szomorú. Én személy szerint csak egy-két embert ismerek, akiknek viszonylag boldog gyerekkoruk volt. A legtöbben, akik elindultunk az önismeret útján, tucatnyi sztorit tudunk felsorolni arról, hogy mi minden történt velünk és családunkkal, ami miatt, ma nem ott vagyunk, ahol lelkünk legmélyén lenni szeretnénk. De vajon hányszor mentünk a sztoriknál mélyebbre? Egy spirituális vagy kognitív gyakorlat során fontos eredmény az elfeledett, vagy teljes mértékben tudattalan történetek felismerése – a kláni energiákban hordozott történetek nagy része ugyanis tudattalanul működik. Ezek értékes felismerések. De valahogy, a nagy spirituális piactéren kavarogva elfelejtettünk mélyebbre menni. Megtanultunk ráeszmélni, hogy „jaj, anyám nem volt képes szeretetet adni”, néhány doboznyi papírzsepit telesírni, és úgy maradni. De vajon tényleg azért nem tudunk kötődni, mert anyánk sem volt képes rá? Vagy azért nem tudunk tisztán kommunikálni, mert anyánknak rossz napja volt, félt és meghazudtolt bennünket? Nem. Ez csak egy történet, amit újra és újra elmondunk magunknak, feltartjuk, mint egy véres zászlót, mely egy rég letűnt csatára emlékeztet. Valójában, elveszve a sok szomorú sztori útvesztőjében, már rég nem az önismeret útján haladunk, hanem saját kis önsajnálatunkba beleragadva rohanunk egyik spirituális kofától a másikig – egyik tanfolyamról a másikra, megértést, együttérzést és figyelmet követelve. Pedig nem a minden nap újra és újra ismételt sztori a lényeg. A lenyomat a fontos. A szomorú – de valljuk meg, nagyrészt elég hétköznapi – történet, amire rábukkantunk, ha mégoly értékes is, csupán arra elég, hogy az észre nem vett lenyomatot erősítse, míg olyan mély nem lesz, hogy a lelkünk és a szabad akaratunk el nem tűnik benne. Magával rántva a felelősséget: én változtathatok a holnapomon. Itt és most. Csupán meg kell találnunk azt a mintát, melyet a történet hagyott bennünk: egy hitet, melyen keresztül el kezdtük szemlélni a mindennapjainkat. Egy védekező reakciót, mellyel minden tapasztalást elkerülünk. Mi akadályoz hát, hogy megelégelve a tudattalan, vagy egyszerűen rég elfelejtett történetek felszínre kerülése által érzett elégedettségedet, végre mélyebbre ássunk és megtaláljuk azt, amivel valóban dolgunk van? Hogy végre megéljük azt az itt-és-most-ot, melyet a Döntés szabadsága, az „Én döntök” mélysége jelent? Mindez persze a múlt, és annak lenyomatainak elengedését követeli.

A múlt elengedése.
Fiatal és szabad volt. És igen, mindent fel tudott mutatni, ami engem vonzott. Mégis vége lett. Van ilyen. Mi is mindent úgy tettünk, mint egy átlag pár. Szakító beszélgetés, egy enyhén füstös kávézóban, ha valami még benned van, mondd ki, minek cipeljük magunkkal? „Kérnék valamit”- mondtam. Szemén láttam, hogy meglepődött, ezen önkéntelenül is mosolyognom kellett. Vicces ez a búcsúkérés dolog. Nyílván ilyenkor – a brillen kívül, mely relevanciáját veszti ekkora – elég sok mindent kérhet az ember. „Engedd el az ex-barátnődet”. Eljátszottam a bónusz kártyám, nem kértem búcsú szexet, sem azt, hogy ne randizzon azzal a barna hajú lánnyal, akit nem tartottam méltó utódomnak, nem kértem, hogy nevezze el rólam a következő macskáját, vagy, hogy azért mutassa meg nekem Toscanát, ha már annyiszor megígérte. Csupán annyit akartam, hogy ne kössön magához egy másik embert csupán egóból: „jó lesz még valamire”. Néztem meglepett mosolyát és szinte egyetlen pillanat alatt végigfutott bennem, hogy vajon hány elfelejtett érzésünk, döntésünk figyel tudatunk polcain, csak mert nem mertük kidobni? Igen, ez nem a félelem szintje. Nem arról szól, hogy félsz valakit elküldeni, mert tartasz attól, hogy megutál érte, és a kapcsolatotok hosszú hónapjai alatt felépített imázsod, pillanatok alatt összeomlik. Hanem arról, hogy nem vagy hozzá elég bátor. Micsoda különbség! Bátorság kell a továbblépéshez, ahogy ahhoz is, hogy új történetet kezdj el írni.
A múlt elengedése nem más, mint megengedni a változást! Hazaérve a szakítóbeszélgetésről felmentem a netre és megnéztem, hogy mit ajánlanak a segítő kollegák szakítás utánra. Találtam néhány vicces fórumot, ahol az alkohol és az elektronikus zene, vagy idősebbeknek az egy pohár vörös bor és egy forró habfürdő örök érvényű párosainak csodálatos hatását ecsetelték, majd ezeken túllépve, meglepve tapasztaltam, hogy a női portálok nagyrészt vagy a „felejtsd el” mélységéig, vagy a „nézd meg hol hibáztál” tanácsig jutottak. Ez utóbbi legalább felelősségre nevel, de mivel praktikus ötleteket nem adott, kénytelen voltam a habfürdős változathoz visszatérni. A meleg vízben elméláztam, hogy miért nem találtam olyan honlapot, ami a múlt elengedését más szemszögből vizsgálja.
Mi van akkor, ha a kapcsolat még nem futott ki, ha annak a két embernek még van dolga egymással, csak éppen előbb saját maguk középpontjába kell valahogy eltalálniuk? Mi van akkor, ha a kapcsolat folytatható, csak egy egészen más minőségben? Nem egy alacsonyabb státuszban – szexuális partnerség, amíg nem jön jobb –, és nem is egy hirtelen kierőszakolt barátságban. Mi hozhat új minőséget egy adott kapcsolaton belül? „Ne menj a romok közé” – mondja Popper Péter. És igen, nagyon igaza van. De nem csupán a rég letűnt emlékeket hagyd ott nyugodni, ahol vannak, de a régi mintákat se vedd elő újra és újra. A korábbi csalódások, elvárások, fájdalmunkban kitűzött hamis kapcsolati eszmények, mind-mind olyan romok, melyeket azért tartunk, hogy saját különlegességünket – fájdalmas és felelősségvállalás nélküli történeteinket igazoljuk. Ne menj a romok közé – mert ott nem tudsz várat építeni.
Ahhoz, hogy egy kapcsolat valóban új minőségben kezdődhessen újra, mindenekelőtt a letűnt kapcsolat folytatását kell elengednünk – megengedni a változást. És ez a változás csak a régi, nem működő kapcsolat elengedésével és a jelenbe érkezéssel kezdődhet. Felismerni, hogy mindaz, ami volt – a sok nevetés, a jó szex vagy a közösen kialakított félszavak – nem jelentették azt, hogy az a kapcsolat jó volt – fájdalmas, de bátor folyamat. És nem jelenti azt sem, hogy nem lehet másként. A döntést azonban csak önmagában hozhatja meg az ember – képes-e a romokra nézve megtanulni, amit mesélnek, és továbblépni – egy új történetet írni? Képes-e áramlani a jelenben, megélni a pillanatot és elfogadni azt, amit ad? Nem egy kierőszakolt barátságot, mely a le nem zárt érzések romjain hozza rothadó virágát, nem egy kényszeres ajtón-kisétálást, hanem önmagunk megismerésének egy újabb szeletét: a változás bátorságát, egy őszintébb minőséget. Egy újabb utazást úgy, hogy mindent beleadsz: az érzéseidet és a sebezhetőségedet. Amikor már „nem tartalékolsz a visszafelé vezető útra” – akkor jelen vagy. Amíg racionálisan hozol döntéseket nem vagy elég bátor, hogy érezz.
Amíg a múlt árnyai ott kísértenek, akár lenyomatokként, akár el nem engedett szeretők képében – a visszafelé útra tartalékolsz. És amíg a visszafelé útra tartalékolsz – nem vagy elég őszinte, hogy dönts.

A döntés bátorsága
Bátorság kell a döntéshez, bátorság kell hozzá, hogy felelősséget vállaljunk kapcsolatainkért, a kommunikációnkért. Bátorság kell hozzá, hogy felismerjük, hogy az őszinteség nem csupán annyi, hogy rá merünk kérdezni mások szándékára, hogy ki merünk mondani érzéseket, de a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy önmagunkkal őszinték legyünk. Amíg önmagunkban nem látjuk tisztán a válaszokat, amíg félünk a következményektől, nem vagyunk képes döntést hozni a változásról, a jövőnkről. Saját mintáinkra, félelmeinkre ránézni sokkal nagyobb bátorságot követel, mint elküldeni valakit, akit még szeretünk, vagy ismét szembenézni édesanyánk hibáival. Felismerni, hogy mi ugyanazokat a hibákat követjük, el szép eredmény, de abbahagyni: az bátorság.
Az önmagunkkal való őszinteség egyik legfontosabb lépése, hogy merjük érezni az érzéseinket. Az Avatar gyakorlatok nagy része ezzel kezdődik: „Azonosulj vele és érezd át teljesen”. Talán ez kívánja a legnagyobb bátorságot, de ez a változás alappillére: merd érezni az érzéseidet. Tudatosítani őket. Nem racionalizálni, de érezni kell tudnunk: ez vagyok én most. Mert változni csak a jelenben lehet.
A történeteink lenyomatait is csak a jelenben tudjuk átírni. Egyetlen döntésből: már nem akarom a körülöttem lévőkre vetíteni saját érzéseimet és szándékaimat, csak mert vonakodom őket kifejezni. Saját érzéketlenségünk börtönében reménykedünk, hogy nem bántunk meg senkit, miközben fájdalmat fájdalomra halmozunk.  Az ember képes rá, hogy szembe nézzen azzal, amitől fél, de ez a képességünk elvész a ködben, melyet saját őszintétlenségünk okoz. Félelmetes szembenézni saját érzéseinkkel és vágyainkkal, ezért racionális döntések mögé bújunk – s elhitetjük magunkkal, hogy komoly okunk volt rá – eggyel több bizonyítékkal erősítve azt, amitől félünk. Önmagunkhoz az őszinteségen keresztül vezet az út, az őszinteséghez pedig pusztán egy bátor döntés kell: merek érezni, itt-és-most. A múlt árnyait pedig magam mögött hagyom, és nem tartalékolok a visszafelé vezető útra.

vissza a többi cikkhez